A titok az előkészítésben rejlik… meg az asszonyban, aki nem tud róla.

Bevezető

A titok az előkészítésben rejlik. Őszintén szólva nem sok minden változott. Úgy tűnik, mintha még mindig ugyanazok a dolgok körül forogna minden, akár tudatában vagyunk ennek, akár nem.

Így hát, ha végignézek ezen az érkező évszakon, nem sokban különbözik a tavalyitól. A tüzes vizecske a pincében van. A hízók még várnak néhány reggeli fagyot, az asszony pedig már napok óta forgolódik az udvarban. Nemrég még a kertben szedte a paprikát, a rogát, azt a húsos fajtát, mert az ajvárhoz, a sült paprikakrémhez kell. Aztán fokhagymát font koszorúba. Utána vöröshagymát, és amikor elfogyott a hagyma, visszatért a kerthez, hogy előkészítse jövőre.

Én meg mindezt oldalról figyelem, számolgatok, a sarokból méregetem. Látom, süti az asszony a paprikát, én meg csak úgy elhaladtomban vetek rá egy pillantást. Pedig ott rögtön látszik, mi lesz a munkából. Jó-e a tűz, milyen a paprika, nem égett-e meg valamelyik. Aztán a következő körben megnézem, milyen a padlizsán. Valahogy távolról tartom a kezemben az ellenőrzést, és nem szólok bele nagyon, mert tudom, hogy azt nem szeretik. Eddig minden kifogástalannak látszott, és a paprika illatából már el tudtam képzelni a végterméket.

A türelemnek határa van…

Egy idő múlva, miközben a paprika körül forgolódtam, látom a kerítésen át, hogy az útról felém tart valaki keréken. Ahogy közeledik, rájövök, hogy az asszony legelső szomszédasszonya az. Úgy látszik, már megbeszélték a beszélgetést. Mert most kezdődik a fő rész.

Tisztítani kell a paprikát, aztán aprítani, befőzni, üvegeket, tetőket előkészíteni, és mindent el is pakolni maga után, ej, van itt dolog egész napra. Leszáll a szomszédasszony arról a kerékről: – „Adjon isten, Isailo!”, visszaköszöntem egy állrándítással, felkaptam a frakljomat, azt a kupica pálinkát, és irányt vettem egy jobb megfigyelőállás felé, miközben a szomszédasszony, mint aki otthon van, egyenesen az udvaron át leereszkedett az események helyszínére.

De amíg ők tisztították és aprították a paprikát, én sem vesztegettem az időt, hanem benéztem a zugokba, és a csípőspaprika-koszorúk közt válogattam. Azt a finom, hosszúkás, pirosat kerestem, a megfelelő erősséggel. Az egész munkához oda kellett tenni az utolsó szót. Így hát szedtem néhány darabot, a konyhában szépen apróra vágtam, és a markomba szorítottam.

Finom utómunka

Így hát a ki tudja, hányadik körömben, miközben az asszonyok sugdolóztak, titokban beleráztam az öklömből az apróra vágott paprikát abba a széles, de vékony lábosba, amelyben az ajvár fő. Ez volt az én hozzájárulásom ehhez a vállalkozáshoz. Mert tudják, hogy van ez: ahogy tél felé jön valaki vendégségbe, falatozni kezdenek, és az ajvár akkoriban megkerülhetetlen köretként kerül az asztalra, mindenki odavan, milyen jó az ajvár, milyen szépen csípős és pikáns. Az asszony meg csak mentegetőzik, hogy ilyen volt a roga, vagy hogy csípős volt a házi őrölt paprika, amikor szitálta, pedig amit valójában nem tud, az az, hogy az én közreműködésem nélkül nem lenne olyan az az ajvár.

És most, hogy az üvegek egymás mellett sorakoznak a kamrában, és tudom, hogy ez a tél is elmúlik ezzel a konyhai különlegességgel, tepertő és mindenféle csemege mellett, más dolgoknak is szentelhetem magam. Ha meg már a tepertőnél tartunk… az már egy másik történet.

– Isailov